FRISSÍTVE:

Dr._Fodor István_temetése 2021. április 27-én, kedden 11 órakor lesz, a Fiumei úti temető ravatalozójában a római katolikus egyház szertartása szerint. Az érvényben lévő járványügyi intézkedések fokozott betartására kér mindenkit a gyászoló család!

Révész László emlékező sorai:

“Hihetetlennek tűnik, hogy Fodor István neve után most már ezt a második évszámot is le kell írnunk, annyira állandónak és kortalannak tűnt a tanítványok és pályatársak szemében: ugyanaz a szálfaegyenes termet, a szemüveg mögül elővillanó vizsgálódó tekintet, s ugyanaz a szarkasztikus, olykor csípős humor, mint évtizedekkel korábban. Egyedül csak a haja lett idővel kicsit fehérebb. S íme, az életmű most lezárult. Könyvei, több mint 300 tanulmánya, ismeretterjesztő írása és interjúja nem csak a szűken vett szaktudomány képviselői előtt, hanem a széles nagyközönség számára is ismertté tették a nevét. Ízig-vérig tudós és tanár volt, így soha meg sem fordult a fejében az, hogy felhagyjon választott hivatása művelésével. Mindig újabb s újabb dolgozatok, könyvek megírása készült – ezek papírra vetése azonban most már végérvényesen utódaira marad.

Kutatói szemléletmódját alapvetően meghatározták gyökerei, a kengyeli, törökszentmiklósi falusi környezet. A gazdálkodás, a ház körül és a földeken végzett munka, a rokonok és ismerősök történetei visszaemlékezéseinek állandó elemeivé váltak, s megalapozták néprajzi érdeklődését. Egyetemi előadásain soha el nem mulasztotta a népi mesterségekre, hiedelmekre, lakáskultúrára való hivatkozásokat. Büszke volt földből élő őseire, akiknek a sorát a 17. századig vissza tudta követni. Kissé előre ugorva az időben: szerencsés véletlenként hasonló környezetből indult kollégákkal találkozott 1967-ben, friss diplomásként első munkahelyén, a Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztályán Méri István, Kovalovszki Júlia, Parádi Nándor személyében, akiknek munkásságát egész életében igen nagyra becsülte. Formálisan ugyan nem volt László Gyula tanítványa, életművét azonban mégis félreismerhetetlenül meghatározta a régészeti néprajz módszere és látásmódja. A 19-20. század fordulóján Nagy Géza és Posta Béla által elindított, majd Móra Ferenc által folytatott, s László Gyula által kidolgozott és iskolává formált kutatási irányzat az 1960-as évekre meghatározóvá vált a magyarországi népvándorlás kor, honfoglalás kor és Árpád-kor régészeti kutatásában. A Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztályán az említett kutatók mellett László Gyula egyik legkiválóbb tanítványa, Dienes István fejlesztette tovább mestere munkamódszerét. Ez a szellemi, alkotói közeg meghatározó volt a pályakezdő Fodor István szemléletmódjának formálódásában.

A másik, egész életpályáját meghatározó élményt a moszkvai egyetemi évek jelentették. 1962-ben magyar állami ösztöndíjasként felvételt nyert a Lomonoszov Egyetemre, ahol történelem-régészet szakon, B. N. Grákov és V. N. Csernyecov professzorok irányításával folytatta tanulmányait. Orosz nyelvtudása segítségével széleskörűen elmélyülhetett a szakirodalomban, eljutott számos ásatásra, tanulmányozhatta a múzeumok, egyetemek, kutatóintézetek régészeti gyűjteményeit, s nem utolsó sorban olyan személyes kapcsolatokra tett szert, melyek végig kísérték egész kutatói pályafutását. A szkíta, szarmata és hun kori emlékek, valamint a finnugor népek hagyatéka mellett főként a volgai bolgár hagyatékkal foglalkozott, e témakörből írta szakdolgozatát is. Ennek révén került szakmai és baráti kapcsolatba a kitűnő kazanyi régész házaspárral, A. H. Halikovval és E. A. Halikovával. Széles körű érdeklődését jelzi, hogy régészeti tanulmányai mellett három évig turkológiát is hallgatott a Keleti Nyelvek Intézetében.

Ezzel a tudással a tarsolyában lépte át 1967-ben a Magyar Nemzeti Múzeum küszöbét, ahol különböző beosztásokban haláláig szolgált. Érdemes egy pillanatra elidőznünk ennél a ténynél: a 219 éves intézmény történetének több mint egynegyedét, 54 esztendőt töltött annak falai között! Nem volt könnyű az indulás. A kezdő muzeológus fizetése akkor is éppen olyan soványka volt, mint manapság, így azt egyéb munkákkal (fordítás, szinkrontolmácsolás) kellett kiegészítenie. A múzeumi munka, kisebb-nagyobb leletmentések mellett bekapcsolódott az akkoriban meghirdetett akadémiai kutatóprogram (Nemzetségfői és ispánsági központok kutatása) keretei között a szabolcsi földvárat és annak környezetét kutató munkacsoport tevékenységébe, melynek Németh Péter és Kovács László mellett az egyik legfontosabb résztvevője lett. A terepmunka egész pályafutásának meghatározó tényezőjévé vált. Szenvedélyesen kutatta elődeink temetőt és településeit, összesen 43 helyszínen végzett leletmentést, helyszíni szemlét, megelőző feltárást vagy tervásatást. Valamennyi ilyen jellegű munkája közül kiemelkedik azonban a hajdúdorogi mikrorégió területén végzett, 15 lelőhelyet érintő feltárás sorozata. E munka 1977-ben indult a Hajdúdorog-temetőhegyi 10-12. századi temető feltárásával, s folytatódott közel 40 esztendeig. Ennek eredményeként teljes egészében feltárt egy 10. századi, egy 10‒12. századi és egy templom körüli temetőt, s kutatásokat végzett további két 10‒11. századi, egy 11. századi lelőhelyen, valamint több korabeli település területén is. A honfoglalás kori és kora Árpád-kori temetőtípusok szinte minden változatát képviselő, zömében teljesen feltárt lelőhelyek közzététele és értékelése a mikroregionális kutatási irányzatnak akár módszertani fundamentumává is válhat. A magyar régészet örökös vesztesége, hogy e munka elvégzésére Fodor Istvánnak már sem ereje, sem ideje nem maradt. Az ásató személyes élményeit, benyomásait, helyszíni megfigyeléseit és tapasztalatát ugyanis egy mégoly lelkes kutatócsoport sem képes reprodukálni. Ez azonban nem menti fel utódait és követőit a munka elvégzésének feladata alól. Már csak azért sem, mert a hajdúdorogi ásatások a (főként szegedi) régészhallgatók generációi számára a terepgyakorlat meghatározó élményét, sokuknak az első valódi ásatási tapasztalat helyszínét jelentik. E munkáival Fodor István is a település történetének, kultúrtörténetének részévé vált, amit a helyi önkormányzat díszpolgári cím adományozásával (2002) ismert el.

Az ásatások mellett az 1970-es években a felkészült elméleti szakember teljes vértezetében jelent meg a szakmai közélet különböző fórumain. A kezdeti szárnybontogatásokat főként különböző könyvismertetések, tudományos népszerűsítő írások jelzik, amelyeket csakhamar a magyar őstörténettel, honfoglalás korral és kora Árpád-korral foglalkozó könyvek és tanulmányok sora követ. Őstörténeti szemléletmódjára komoly hatást gyakoroltak a nyelvészeti kutatások, első sorban Hajdú Péter munkássága. Ennek eredményeként jelent meg első könyve (Vázlatok a finnugor őstörténet régészetéből, 1973), a szélesebb köztudatba azonban a ma már hihetetlennek tűnő, 75.000 példányban kiadott „Verecke híres útján…” c. kötetével (1975, 1980) robbant be. Rövidesen megvédte kandidátusi fokozatát (1982), s sorjáztak komoly szakmai érdeklődést kiváltó tanulmányai: Honfoglaláskori művészetünk iráni kapcsolatainak kérdéséről (1973), Cserépüstjeink származásáról (1975), Altungarn, Bulgarotürken und Ostslawen in Südrussland. (Archäologische Beiträge, 1975), Bolgár-török jövevényszavaink és a régészet (1977), Honfoglalás kori korongjaink származásáról. A versed és tiszasülyi korong (1980), A magyarság baltikumi és skandináviai kapcsolatai a IX-XI. században (a régészeti leletek alapján, 1981), Néhány régészeti észrevétel a kabar-kérdésről(1986), Megjegyzések a középkori magyar lakóház fejlődéstörténetéhez (1989), Leletek Magna Hungáriától Etelközig (1994). Nincs elegendő tér a szakirodalom további szemezgetésére, a fenti válogatást csupán annak illusztrálására szántam, hogy az 1970-es, ’80-as és ’90-es évek Fodor István elméleti munkásságának talán legtermékenyebb, de minden bizonnyal leginnovatívabb periódusát jelzik.

A kutatói szárnyalást azonban rövidesen a hivatali teendők megszaporodása szorította szűkebb keretek közé. 1978-tól megbízták a Középkori Osztály vezetésével. Ez még önmagában nem jelentett (akkoriban!) súlyos leterheltséget – egyszer a hallgatókkal történt sörözés alkalmával megjegyezte: hetenként legalább 2-3 órát kell a hivatali teendőkre fordítani, de annyit tényleg muszáj, hogy rendben menjenek a dolgok! 1986-ban elért pályája csúcsára: kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává. Ezzel párhuzamosan főszerkesztője lett az Archaeologiai Értesítőnek, a Folia Archaeologicának, a Communicationes Archaeologicae Hungaricae folyóiratnak, titkára az (akkoriban még nem eljelentéktelenített) Ásatási Bizottságnak. Tagja volt többek között a Baltisztikai Intézetnek, a Szláv Régészeti Unió állandó bizottságának, az eurázsiai steppei népek kutatási koordinációra alakult bizottságának, a Societas Uralo-Altaicának, a Finnugor Kongresszusok Nemzetközi Bizottságának, a Magyar–Orosz Történész Vegyesbizottságnak, a Magyar–Ukrán Történész Vegyesbizottság társelnöke, az Uralisztikai Bizottságnak és a Finnugor Kongresszusok Magyar Nemzeti Bizottságának öt évig volt elnöke, illetve tagja volt az MTA Régészeti Bizottságának, 1986 óta az ICOM-nak. Egyéb hivatali teendői mellett 1989-2000 között részt vett a Szovjetunióba hurcolt magyar műkincsek felkutatásában, 1994-től miniszteri biztosként. Kezdeményezője volt a kárt szenvedett országok összefogásának, és a Spoils of War nemzetközi folyóirat létrehozásának. Energiájából nagyszabású kiállítások rendezésére is telt. Ezek közül kiemelendő, hogy ő készítette elő 1988-ban a nagysikerű kínai agyaghadsereg tárlatát, 1994-ben pedig Őseink és rokonaink címmel 11 oroszországi múzeum anyagával igyekezett szemléltetni az ősmagyarság kultúrájának széleskörű kapcsolatait. Nehéz időszakban kormányozta az intézményt, a rendszerváltozás átszervezésekkel és bizonytalansággal teli éveiben. Főigazgatói megbízatását 1993-ban visszavonták. Ezt olyan sérelemként élte meg, amelyet soha nem tudott kiheverni.

Szerteágazó tevékenységének részeként 1974 óta szerepet vállalt az egyetemi oktatásban is. Előbb az ELTE-n és a szegedi József Attila Tudományegyetemen párhuzamosan, később már csak Szegeden tartott órákat. Itt 1976-ban félállású docensi kinevezést kapott, s Trogmayer Ottóval közösen sikerült újraéleszteni az ötvenes évek elején megszüntetett Régészeti Tanszéket (1989), amelynek 1997-től nyugállományba vonulásáig, 2008-ig tanszékvezetője és intézetvezetője volt. Rendszeresen oktatott népvándorlás kori, honfoglalás kori és középkori régészetet, középkori művelődéstörténetet, magyar és finnugor őstörténetet.  Régészek generációi kerültek ki a keze alól, akik ma az ország szinte minden, régészettel foglalkozó intézményében megtalálhatók. Kitűnő előadó volt, a legbonyolultabb kérdéseket is világosan és érthetően tudta elmagyarázni. Óráit szerda este (akkor érkezett vonattal a budapesti munkanap végeztével) és csütörtökön (kutatónapján) tartotta, mind az öt évfolyamnak egyszerre (akkoriban évfolyamonként 1-3 régészhallgató volt, e sorok írójának öt fős évfolyama extra méretűnek számított). Ez lehetővé tette az egyéni foglalkozást (ma tehetséggondozásnak hívnánk), viszont azt is kizárttá tette, hogy valaki ne készült volna a szemináriumokra. A foglalkozások néha valamely sörözőben értek véget, gyakorlatilag az egész tanszék elfért egy nagyobb asztal mellett. E sajátos hangulat, kiegészülve a közös ásatásokkal és tanszéki kirándulásokkal, nagyon szoros kapcsolatot és kötődést hoztak létre hallgatók és oktatóik között.

Főigazgatói megbízatásának elveszítése után Fodor István igyekezett egyéb feladataira koncentrálni. A restitúció mellett ezek sorában kiemelt szerepet kapott a honfoglalás millecentenáriumára rendezett kiállítás megszervezése (Fodor István mellett ennek, valamint a kiállítás katalógusának összeállításában Révész László, Wolf Mária és M. Nepper Ibolya játszott vezető szerepet). A kiállítás nagy sikert aratott. A nyitó miskolci helyszínen a nagy érdeklődés miatt meg kellett szüntetni a hétfői múzeumi zárva tartást, Budapesten 425.000 látogató kereste fel a tárlatot, valószínűleg az óta is az MNM leglátogatottabb kiállítása, de a külföldi helyszíneken (Bologna, Milánó, Caen, Toulouse, Madrid, Turku) is sok látogatót vonzott. Fodor István ezt követően is lankadatlan szorgalommal írta tanulmányait, tartotta tudományos és népszerűsítő előadásait, akár az ország legtávolabbi sarkában is. Újabb kiállításokat rendezett (Halotti maszkok, MNM, Bajor-magyar kapcsolatok 1000 éve, Passau), folytatta immár tanszékvezetőként egyetemi tevékenységét, valamint hajdúdorogi ásatásait is. Nemzetközi kapcsolatai, bizottsági tagságai állandó elfoglaltságot, s folyamatos utazásokat jelentettek. Munkáját számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el (Móra Ferenc díj 1994, Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje 1997, Pedagógus Szolgálati Emlékérem 2008, Magyar Érdemrend tisztikeresztje 2016).

Ennek a gazdag és fordulatos életpályának szakadt vége 2021. április 3-án. Leljen békét és nyugodalmat a lelke! A megemlékezést egy tanszéki kirándulásunk felidézésével szeretném zárni. A szatmárcsekei temetőben jártunk, valamikor az 1980-as évek elején. Megilletődve nézegettük a fából faragott, csónak alakú fejfákat. Némelyik még teljesen új volt, mások már repedezettek, félig a földbe süppedve. Némely helyen már a sírhant is alig látszott, az elkorhadt sírjelből alig két arasznyi küzdött az elmúlásssal. Fodor Tanár Úr ekkor csendesen ezt mondta: Nézzék, ennyi az emberi élet és az emlékezet. A friss hantot még látogatja a család, barátok, ismerősök. Aztán már csak a gyerekek mennek ki néha a szüleik sírjához. A végén az unoka az, aki még emlékszik nagyszülei arcára. Amikor már ő sincs, akkor hal meg végleg az ember, mert már nincs, ki emlékezzen rá.

Most egy új fejfa kerül a földbe.

Révész László
Szeged – Budapest, 2021. április 5-én.”