Marosi Ernő lelki üdvéért megemlékező szentmisét tart a gyászoló család 2021. augusztus 6-án, pénteken 18 órakor a Kalazanci Szent József Piarista Kápolnában (1052 Budapest, Piarista u. 1).
2021. 
1958–1963 között magyar és művészettörténet szakra járt a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen, és volt egyben az Eötvös Collegium lakója, ahol egyik szobatársa Kovács Tibor, Társulatunk egykori elnöke volt. A magyar művészettörténet-írás többek között Dávid Ferenc, Galavics Géza, Kovács Péter, Kovalovszky Márta, Perneczky Géza, Tóth Melinda, Tóth Sándor alkotta, 1963–1964-ben pályára lépő nagy generációjához tartozott. Dercsényi Dezső és Entz Géza tanítványaként a középkori művészet kutatójává lett. Hat évtizedes pályáját (első írása 1961-ben jelent meg) az ELTE Művészettörténeti Tanszékén kezdte – az oktatást, 1991-től egyetemi tanárként, végül már professzor emeritusként, élete végéig folytatta –, idővel azonban a MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának majd Intézetének lett igazgatóhelyettese, utóbb 1991 és 2000 között igazgatója. Tanítványai, munkatársai száma sok százra rúg.
Olyan programadó kiállítások szervezése fűződik a nevéhez, mint az Árpád-kori kőfaragványok (1978) és a Művészet I. Lajos király korában 1342–1382 (1982) egyaránt Székesfehérváron, a Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában 1387–1437 (1987) a Budapesti Történeti Múzeumban. Ő szerkesztette a Magyarországi művészet története akadémiai kézikönyv-sorozatában a gótikának szentelt Magyarországi művészet 1300–1470 körül (1987) két kötetét. A középkor teljes időszakának a kutatója volt, egyaránt foglalkoztatták az építészeti emlékek és kőfaragványok, a szobrászat, az ötvösség, a „kisművészetek” alkotásai a koronázási palásttól kezdve a romanika és a gótika emlékein át a Mátyás kori reneszánszig. A középkori építészeti emlékek vizsgálatát gyakran újszerű módszerekkel, a 19. századi restaurálások eredményein és forrásain keresztül közelítette meg. Partnerként tekintettek rá a kortárs képzőművészek és a 20. század művészetével foglalkozó művészettörténész kollégái is, és kezdeményező szerepe volt a magyar művészettörténet-írás történeti folyamatainak – így a bécsi művészettörténeti iskola magyar vonatkozásainak – feltárásában. Mindig nagy beleérzéssel, a műemlékes szakemberek partnereként fordult a műemlékvédelem történetének, a műemlékek művészettörténeti forrásbázisa megóvásának, az ezt fenyegető rekonstrukcióknak a kérdéseihez.
A 20. század utolsó harmadának, a 21. század elejének legnagyobb hatású magyar művészettörténésze volt. Ha valamivel nem értett egyet, ha valamit fontosnak talált, véleményét sosem rejtette véka alá – az intézményi és a szellemi rombolás ellen rendszeresen felemelte szavát. Most lezárult munkássága a magyar művészettörténet-írás legfényesebb lapjai közé tartozik.
Lővei Pál